SZÍNHÁZKOMÉDIA - A habzóbor

Vissza a hírekhez

Komédia bemutatójával ünnepelte magát a tízéves szentendrei Ivancsics-társulat, Koltai Róbert, mint minden komédiási tudandók tudója rendezte a finn Bengt Ahlfors vígjátékát. Még csak nem is elhibázott a választás, hiszen a színjátszás történetében gyakran kijátszott kártya a színfalak mögött zajló valódi élet, ami izgalmasabb lehet a színlelt játéknál. (Ha nem tévedek, már William mester is régebbről kölcsönözte a Hamlet által rendezett színjátékot.)

A vígjátéki világban számos efféle vándorló megoldás van, kezdve darabon, a szereplőkön, azok tálentumán, a hivatalok packázásain és a felkészülés konfliktusain át a sikeres bemutatóig. Ahlfors ügyesen gyúrta bele ezeket a nyersanyagokat a Színházkomédia című művébe. A kisvárosi színház társulata polgárpukkasztó előadásra készül, Az asszony meg a lánya címmel (melynek az egybeesésen kívül semmi köze Moravia könyvéhez). Van abban minden vastagon, szerelem, szeretkezés, megcsalás, szinte-megőrülés, elcsábítás, kevés híján incesztus is – csak éppen befejezve nincsen.

A rendező/művészeti vezető (Matilda – Nagy Enikő) híján van a koncepciónak, a szerző a tehetségnek, és a színészek is ebben a cipőben járnak… Az ifjú titánok között (akik nem igazán félistenek) némi balkézi szerelmecske is fennforog, átmenetileg. Súgó nincs, üdvöskének (Lotta – Farkasházi Réka) a szerepe mellett súgnia kéne, de ez neki megalázó. Végül pedig hiányzik brancsból az érett korosztály, pedig az egyik címszerep az első virágzásán már túl lévő hölgyre vár.

Ez utóbbira a már visszavonult fővárosi művésznőt, Linda Molint kérik fel. Honthy Hanna mondta egyszer rezignáltan, talán Vitray Tamásnak, hogy ő szívesen megtanítaná a primadonnai eszközöket, de ezek a fiatalabbakat nem érdeklik. Hát Ábrahám Edit nagyon figyelt, és belezsúfolta Lindába az összes közismert primadonnai eszközt, a pontatlanságtól a hisztizésig, a magakellető kivagyiságtól az önhittségig (meg a civil entyempentyemig az ifjú főszereplővel). Ahogy egy utóvirágzásra vágyó művésznőtől ez várható. (Ennek semmi köze ahhoz a párhuzamossághoz, hogy Ábrahám Edit számára ez a nagy visszatérés, mert bő másfél évtized után kiszállt a tengeri kígyó hosszúságú tévésorozatból – az még jobban elhasználja a színészt, és képernyős népszerűséggel öli meg a színpadi népszerűséget.)

Ebben a kedélytelen őrültekházában van egy ügyelő, kiöregedett egykori bonviván – és mit tesz Isten (helyett: Ahlfors), valamikor együtt kente-vágta az operettszakmát Lindával. Ez az Oscar, a higgadt, vén komédiás, Kertész Péter az egyik legjobb dobás a színre vitelben. Koltai egy kicsit saját magának szánhatta a szerepet, szinte minden poén nála csattan. Oscar eleven figura a skiccek között. Többet tud a színházról, mint a többiek együtt, nem is fukarkodik az okos szentenciákkal. (Általában nagy nevektől idéz, habár ezek hitelessége megkérdőjelezhető…)

És végül a folyamatos alkotói (alkohológiai) válságban tántorgó, szintén középszerű író, aki akkor lenne képes befejezni ezt a boldogtalan darabot, ha valaki megvilágosítaná, hogy mit is akarhat elérni a közreadásával. (Pedig egy jó színházi előadáshoz nem árt, ha mondani akar valamit a darab vagy a szerző. De a finn lapályon dramaturgra sem telik.) Ez a Szalma Tamás által nagyon plasztikusan megformált balfácán a másik leghihetőbb figura, még ha ő is, mint mindenki: karikatúra. Szerencsétlenkedése, majdnem-liezonja az ifjú színésznővel, a gátlástalan gesztus, hogy ellopja a fiatalok veszekedésének szövegét – végtelenül ismerős. (Sajnos más darabokból.)

Mellesleg a színházba beesik egy földbuta háziasszonyka, csipogással, vihogással, ruhakölcsönzési szándékkal, végül ottragad. Ivancsics Ilona bölcsen hátrahúzódva bújt az elviselhetetlenül színházmániás dilettáns szerepébe. Ő lett a falon lógó puska, mert a néző nemigen hiszi, hogy tényleg csak jelmezt kölcsönözni jött a Hawaii rózsájához (pedig de!, vagyis a puska már az elején eldurrant). Ivancsics viszont a jeleneten kívül ülve, súgás helyett és közben kötögetve főszerepet csinált Jansonnéból. Főszereplő ugyanis az, akire figyelünk.

A Suomi-külső-alsó fiatal színészeit Király Adrián (Harry) és Szirtes Balázs (Per) adják. Per gyilkos kritikát kap az indításkor, és a próbákon be is bizonyítja, hogy tényleg vacak színész, amit Szirtes ragyogóan játszik el. Király Adrián viszont nem túl sok színnel rajzolja meg a magánéletét a próbákra hurcoló negyedtehetséget.

Kissé abszurd a darab lezárása: Az asszony meg a lánya dörgő tapsvihart arat, holott a színpadi Bengt (őt is így hívják, hogy ne tudjunk kikecmeregni a kint/bent helyzetből), vagyis Szalma nyomatékosan kifejti, hogy a darabja szar. A Színházkomédia utolsó perceit, a sikeres bemutatót követő pezsgőzést és Oscar moralizálását egy jobb érzésű dramaturg kihúzta volna. Így azonban néhány Coelho (vagy Oravecz Nóra) szintű közhelyes bölcsességet hallunk a színház és a valóság időtlen viszonyáról. De mivel elhangzottak, felidézik a közismert mondást, mely szerint nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új. A komédia végén pezsgőt bontanak, de a Színházkomédia – inkább habzóbor. Mint egy jó komédia pezseg és elillan.

Bengt Ahlfors eljött megnézni Európa-szerte sikerrel játszott darabjának bemutatóját. Utazása nem volt hiába és örülhetett a premier közönséggel együtt.

Bedő J István